Jó Napot Hölgyeim/Uraim!

James Ford ismét előjött hogy kidomborítsa az Ő idegesítő és okoskodó mivoltát! :)
Mai témánk egy Kereskedelmi műsor,melyet bizonyára  mindenki ismer... ez pedig A Szökés

Bár jómagam imádtam a Szökés című nagy sikerű kereskedelmi televízió műsort. Tizenhárom évesen már rohantam haza hogy láthassam Scofield agyafúrt terveit,vagy a "Zsebes" destruktív beszólásain nevessek .Nyomtuk a suliban a börtönszlengeket. Hordtuk a narancssárga rabinget a haverokkal mint senki soha...

...de idősebb fejjel kicsit már a műsor mögé látok,és olyan sok kriminológiai lyukat találok a sorozatban,hogy nem tudom kihagyni hogy ne reflektáljak rá.

Időről-időre ugyanezen a helyen közreadott filmográfiáimban már többször kimutattam, hogy az amerikai és – mostanában már, nyilván „egy bolond százat csinál” alapon – a többi nyugati filmhatalom által elkövetett produkciókban leplezetlen faji uszítás folyik, természetesen politikailag roppant korrekt módon a fehér faj rovására. 
Banális börtön-sztoriról lévén szó, annyi minimum elvárható lett volna a film készítőitől, hogy az amerikai bűnözésben elfoglalt prominens pozíciójukra való tekintettel a szereplőválogatás során pozitív diszkriminációban részesítik a négereket.

Nem ez történt...

Úgy látszik, hogy a feketék, akik egyébként előszeretettel monopolizálják az olyan, legalább 150-es IQ-t igénylő filmszerepeket, mint mondjuk az atomtudós, a plasztikai sebész vagy a vadászpilóta, ez alkalommal nemigen kardoskodtak az előírásos faji/etnikai kvótarendszer alapján őket megillető képviselethez, noha a börtönmiliő momentán mégis csak jobban leképezi a valós élethelyzetüket, mint a kutatólaboratórium, a klinika vagy az F-116-os pilótafülkéje (hogy az előbbi példáknál maradjunk), arról nem is beszélve, hogy kiváló lehetőséget biztosított volna számukra a színészi átéléssel megvalósított önkifejezésre.

Régen még erre a célra kialakított propagandafüzeteket is lehetett kapni a McDonnald's -ban.

Elég az hozzá, hogy a brosúrában bemutatott hét rab között csak egyetlen néger akad, ő is meglehetősen „kispályás játékos”, és még csak véletlenül sem egy elvetemült, erőszakos bűnöző. Csupán orgazdaság írható a rovására, egy lopott árukat szállító teherautó sofőrjeként került rendőrkézre. „Miután képtelen volt munkát találni és előteremteni a lakbért felesége és lánya számára, bűnözésre adta a fejét”, olvasható róla az empatikus panegirisz, ami lefordítva annyit jelent, hogy valójában egy tisztességes, becsületes, családszerető fickót tisztelhetünk benne, aki önhibáján kívül, a mostoha körülmények és a kapitalista kizsákmányolás hatására tévedt rossz útra, egyébként pedig sátáni fizimiskája ellenére is olyan fehér, mint a ma született bárány. Jellemszilárdsága bizonyítékaként „nem mutatott hajlandóságot arra, hogy segítőtársait felfedje”, ráadásul pedig „van egy titkos katonai okmánya, ami nem hozzáférhető” (legalábbis jelenleg, de végül majd nyilván kiderül, hogy valójában háborús hős, aki végigszolgálta az utóbbi félévszázad amerikai honvédő harcait, Koreától Vietnamon át Irakig, mellesleg pedig megmentette az elnök lányának a tisztességét, amelyet éppen egy szkinhed-banda veszélyeztetett). Esetében tehát egy inkognitóban raboskodó szuperman portréja bontakozik ki előttünk.

Ami az egyik kisebbség kijár, az persze nem tagadható meg a másiktól sem, nehogy szó érje az Amerika-ház elejét. (Ami a hátsó udvarban folyik, az meg kit érdekel?) A másik kisebbségi rab egy latínó, vagyis latin-amerikai bevándorló, aki a bűnözés terén szintén „zöldfülű”, és „élete nagy részében sikerült távol tartania magát a súlyosabb bűncselekményektől” (ami bizonyára embert próbáló teljesítmény lehetett a fényképe alapján a húszas évei elején járó sihedertől), mígnem egy éjjel „töltetlen (!) fegyverrel kirabolt egy szeszesital-boltot”. Egyébként pedig a börtönben „mintarabként” viselkedik, hogy minél hamarabb kikerüljön onnan, és tovább turbékolhasson szeretett chiquitájával. (Megható, akár egy brazil szappanopera.)

Ha az embernek ez után netán az a benyomása támadna, hogy az amerikai börtönöket csupán megtévedt templomi kóristák népesítik be, ez legfeljebb csak a kisebbségiekre vonatkoztatva lenne helytálló, mert ami a fehéreket illeti, ők aztán nem cicóznak, ha bűnözésre adják a fejüket. Itt van mindjárt „a börtön ura”, a „kétrendbeli gyilkosság és kétrendbeli gyilkosságra való felbújtás miatt” elítélt digó maffiózó, aki megérdemelten kiszabott 120 éves büntetését morzsolgatja, miközben időt és fáradságot nem kímélve igyekszik felkutatni és kinyíratni a szemtanút, aki a tárgyaláson ellene vallott, elvégre a jenkik számára az „olasz” a vendetta szinonimája. Mint azt a kiadvány külön is nyomatékosítja, „a volt chicagói maffiafőnök vitathatatlanul az egyik legrosszabb hírű elítélt”. (Ki hitte volna?)

Elvetemültségét tekintve azonban még ő is elbújhat egy másik fehér mögött, akinek 6 rendbeli emberrablás, nemi erőszak és emberölés terheli a bűnlajstromát. Esetében egy „született” bűnözővel állunk tehát szemben, hiszen már 10 évesen fel akarta gyújtani a tanára házát, miután korábban állatkínzásban és vandalizmusban élte ki szadizmusát. Ráadásul pedig – és ez manapság ugyebár minden bűnök netovábbja – már fiatal korában rasszista lett belőle. (Huhhh, a hideg is kiráz!) „Ahogy idősebb lett, úgy lettek egyre súlyosabbak az általa elkövetett bűnök is: többek között rablógyilkosság és gyilkossági kísérlet.” De ez még mind semmi, mert alighogy kiszabadult, „rögtön visszatért a bűnöző életmódhoz. 
Alabamában több tizenéves is áldozatául esett nemi erőszak- és gyilkosságsorozatának, amiért Amerika egyik legveszélyesebb körözött bűnözőjévé vált”. Ezt már olvasni is rettenet, hiszen mint az köztudott, Alabama a fajüldöző Dél mintaállama, ahol a hozzá hasonló megszállott rasszisták büntetlenül hódolhatnak kedvenc sportuknak, a szervezett utcai szerecsenvadászatnak.

Na de mi az igazság hölgyeim és uraim?

A Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) által készített évekénti bűnügyi értékelés (Uniform Crime Reports) és az Igazságügy-minisztérium által 1972 óta ugyancsak évenként közzétett országos vizsgálat (National Crime Victimization Survey) adatai azt bizonyítják, hogy az Egyesült Államokban minden második néger férfi börtönbe kerül valamiért az élete során; hogy a huszonéves korosztályba tartozó négerek közül minden negyedik börtönben van vagy felfüggesztett büntetését tölti; hogy a feketék tizenháromszor gyakrabban követnek el gyilkosságot, mint a fehérek és tízszer gyakrabban más erőszakos bűncselekményt vagy nemi erőszakot. Noha az USA kb. 280 milliós lakosságának csak 13 százaléka fekete, ők követik el a nemi erőszakok és egyéb erőszakos bűntettek felét, az emberölések 60 százalékát. 
Ez alapján több mint ötvenszer nagyobb a matematikai valószínűsége annak, hogy egy néger támad meg egy fehéret, mint a fordítottjának. Ami a nemi erőszakokat illeti, e tekintetben még „sötétebb” a kép: miközben minden második néger férfi fehér nőt erőszakol meg, addig száz fehér erőszak-elkövető közül csak kettő választ magának néger áldozatot. New Yorkban, az amerikai „olvasztótégely” első számú referencia-terepén háromszázszor (!) valószínűbb, hogy négerek bandája erőszakoskodik egy fehérrel, mint az, hogy fehérek bandája támad egy feketére. Nyilván nem függetleníthető az amerikai négerek fokozott bűnözői aktivitásától az sem, hogy minden harmadik néger férfi kábítószerfüggő vagy idült alkoholista.

Az interrasziális bűnügyek összehasonlító vizsgálata azt mutatja, hogy a négerek az általuk elkövetett bűncselekmények több mint felét fehérek sérelmére követik el, viszont a fehérek által elkövetett bűnesetek alig több mint két százaléka irányul feketék ellen. A statisztikai adatok azt a közkeletű alibi-magyarázatot is cáfolják, miszerint a feketék azért támadnak inkább a fehérekre, mert róluk könnyebben feltételezhető, hogy pénzük van, és így ígéretesebb rablási célpontot jelentenek. Márpedig a négerek interrasziális bűncselekményeinek alig 15 százaléka az anyagi haszonszerzés motívumát egyértelműen jelző rablás, míg a maradék különböző súlyú testi sértésből és nemi erőszakból áll össze. Még a néger utcai bűnbandák által elkövetett – és az összes ilyen jellegű bűneset 95 százalékát (!) képviselő – interrasziális bűncselekményeknek is csupán egyharmadát motiválja a pénzszerzés.

Tanulságos képet mutat a (faj)gyűlöletből elkövetett bűncselekmények vizsgálata is. Azt hihetnénk és a média is ezt sulykolja, hogy ezen a téren aztán tényleg a fehérek viszik el a pálmát. A valóság azonban itt is rácáfol a propagandára, és az FBI adataiból az derül ki, hogy a négerek körében átlagosan kétszer nagyobb a „gyűlölet-bűncselekmény” (hate crime) elkövetésének valószínűsége, mint a fehérek között, pedig ez az adat csak a néger bűnelkövetők nyílt, szóbeli megnyilvánulásait vette figyelembe, holott alaposan feltételezhető, hogy az általuk fehérek sérelmére elkövetett, anyagi haszonszerzéssel egybekötött és eszerint minősített bűncselekmények egy részét is „látens” fajgyűlölet motiválta. Mára az a divatos közhely is tarthatatlanná vált, hogy a négerek jobban szenvednek az erőszakos bűnözéstől, mint a fehérek. A tények éppenséggel azt mutatják, hogy a néger bűnelkövetők inkább a fehérek közül választanak maguknak áldozatot, mintsem a fajtabeliek közül.

És hogy a fehérek hogyan reagálnak erre? Természetesen menekülnek a feketék szomszédságából, mint patkányok a süllyedő hajóról. A faji gettósodásnak és de facto szegregációnak ez a folyamata már régóta tart, és a jelek szerint egyre hangsúlyosabbá válik. Csupán egyetlen jellemző példa: 1960-ban Detroit lakosságának 29 százaléka volt fekete, de a bűncselekményekért letartóztatottak 65 százaléka közülük került ki. Az egyre növekvő multirasziális anarchia elől a hatvanas évektől kezdve a fehérek tízezrei menekültek el a városból évente, aminek következtében 1995-re Detroit Amerika fajilag leginkább homogén (ti. néger) nagyvárosává vált. Végül is a Philadelphia, Atlanta, Washington és más metropoliszok (faji) „integrálására” irányuló erőfeszítések nem a fajok harmonikus keveredéséhez, hanem a fehér lakosság csaknem teljes exodusához vezettek.

„A szökés” és a hozzá hasonló amerikai filmek azonban minderről nem hajlandók tudomást venni. Inkább megszöktetik nézőiket. A valóságból. :))

Bár jómagam imádtam a Szökés című nagysikerű kereskedelmi televízió műsort. Tizenhárom évesen már rohantam haza hogy láthassam Scofield agyafúrt terveit,vagy a "Zsebes" destruktív beszólásain nevessek .Nyomtuk a suliban a börtönszlengeket. Hordtuk a narancssárga rabinget a haverokkal mint senki soha...

...de idősebb fejjel kicsit már a műsor mögé látok,és olyan sok kriminológiai lyukat találok a sorozatban,hogy nem tudom kihagyni hogy ne reflektáljak rá.

Időről-időre ugyanezen a helyen közreadott filmográfiáimban már többször kimutattam, hogy az amerikai és – mostanában már, nyilván „egy bolond százat csinál” alapon – a többi nyugati filmhatalom által elkövetett produkciókban leplezetlen faji uszítás folyik, természetesen politikailag roppant korrekt módon a fehér faj rovására. 
Banális börtön-sztoriról lévén szó, annyi minimum elvárható lett volna a film készítőitől, hogy az amerikai bűnözésben elfoglalt prominens pozíciójukra való tekintettel a szereplőválogatás során pozitív diszkriminációban részesítik a négereket.

Nem ez történt...

Úgy látszik, hogy a feketék, akik egyébként előszeretettel monopolizálják az olyan, legalább 150-es IQ-t igénylő filmszerepeket, mint mondjuk az atomtudós, a plasztikai sebész vagy a vadászpilóta, ez alkalommal nemigen kardoskodtak az előírásos faji/etnikai kvótarendszer alapján őket megillető képviselethez, noha a börtönmiliő momentán mégis csak jobban leképezi a valós élethelyzetüket, mint a kutatólaboratórium, a klinika vagy az F-116-os pilótafülkéje (hogy az előbbi példáknál maradjunk), arról nem is beszélve, hogy kiváló lehetőséget biztosított volna számukra a színészi átéléssel megvalósított önkifejezésre.

Régen még erre a célra kialakított propagandafüzeteket is lehetett kapni a McDonnald's -ban.

Elég az hozzá, hogy a brosúrában bemutatott hét rab között csak egyetlen néger akad, ő is meglehetősen „kispályás játékos”, és még csak véletlenül sem egy elvetemült, erőszakos bűnöző. Csupán orgazdaság írható a rovására, egy lopott árukat szállító teherautó sofőrjeként került rendőrkézre. „Miután képtelen volt munkát találni és előteremteni a lakbért felesége és lánya számára, bűnözésre adta a fejét”, olvasható róla az empatikus panegirisz, ami lefordítva annyit jelent, hogy valójában egy tisztességes, becsületes, családszerető fickót tisztelhetünk benne, aki önhibáján kívül, a mostoha körülmények és a kapitalista kizsákmányolás hatására tévedt rossz útra, egyébként pedig sátáni fizimiskája ellenére is olyan fehér, mint a ma született bárány. Jellemszilárdsága bizonyítékaként „nem mutatott hajlandóságot arra, hogy segítőtársait felfedje”, ráadásul pedig „van egy titkos katonai okmánya, ami nem hozzáférhető” (legalábbis jelenleg, de végül majd nyilván kiderül, hogy valójában háborús hős, aki végigszolgálta az utóbbi félévszázad amerikai honvédő harcait, Koreától Vietnamon át Irakig, mellesleg pedig megmentette az elnök lányának a tisztességét, amelyet éppen egy szkinhed-banda veszélyeztetett). Esetében tehát egy inkognitóban raboskodó szuperman portréja bontakozik ki előttünk.

Ami az egyik kisebbség kijár, az persze nem tagadható meg a másiktól sem, nehogy szó érje az Amerika-ház elejét. (Ami a hátsó udvarban folyik, az meg kit érdekel?) A másik kisebbségi rab egy latínó, vagyis latin-amerikai bevándorló, aki a bűnözés terén szintén „zöldfülű”, és „élete nagy részében sikerült távol tartania magát a súlyosabb bűncselekményektől” (ami bizonyára embert próbáló teljesítmény lehetett a fényképe alapján a húszas évei elején járó sihedertől), mígnem egy éjjel „töltetlen (!) fegyverrel kirabolt egy szeszesital-boltot”. Egyébként pedig a börtönben „mintarabként” viselkedik, hogy minél hamarabb kikerüljön onnan, és tovább turbékolhasson szeretett chiquitájával. (Megható, akár egy brazil szappanopera.)

Ha az embernek ez után netán az a benyomása támadna, hogy az amerikai börtönöket csupán megtévedt templomi kóristák népesítik be, ez legfeljebb csak a kisebbségiekre vonatkoztatva lenne helytálló, mert ami a fehéreket illeti, ők aztán nem cicóznak, ha bűnözésre adják a fejüket. Itt van mindjárt „a börtön ura”, a „kétrendbeli gyilkosság és kétrendbeli gyilkosságra való felbújtás miatt” elítélt digó maffiózó, aki megérdemelten kiszabott 120 éves büntetését morzsolgatja, miközben időt és fáradságot nem kímélve igyekszik felkutatni és kinyíratni a szemtanút, aki a tárgyaláson ellene vallott, elvégre a jenkik számára az „olasz” a vendetta szinonimája. Mint azt a kiadvány külön is nyomatékosítja, „a volt chicagói maffiafőnök vitathatatlanul az egyik legrosszabb hírű elítélt”. (Ki hitte volna?)

Elvetemültségét tekintve azonban még ő is elbújhat egy másik fehér mögött, akinek 6 rendbeli emberrablás, nemi erőszak és emberölés terheli a bűnlajstromát. Esetében egy „született” bűnözővel állunk tehát szemben, hiszen már 10 évesen fel akarta gyújtani a tanára házát, miután korábban állatkínzásban és vandalizmusban élte ki szadizmusát. Ráadásul pedig – és ez manapság ugyebár minden bűnök netovábbja – már fiatal korában rasszista lett belőle. (Huhhh, a hideg is kiráz!) „Ahogy idősebb lett, úgy lettek egyre súlyosabbak az általa elkövetett bűnök is: többek között rablógyilkosság és gyilkossági kísérlet.” De ez még mind semmi, mert alighogy kiszabadult, „rögtön visszatért a bűnöző életmódhoz. Alabamában több tizenéves is áldozatául esett nemi erőszak- és gyilkosságsorozatának, amiért Amerika egyik legveszélyesebb körözött bűnözőjévé vált”. Ezt már olvasni is rettenet, hiszen mint az köztudott, Alabama a fajüldöző Dél mintaállama, ahol a hozzá hasonló megszállott rasszisták büntetlenül hódolhatnak kedvenc sportuknak, a szervezett utcai szerecsenvadászatnak.

Na de mi az igazság hölgyeim és uraim?

A Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) által készített évekénti bűnügyi értékelés (Uniform Crime Reports) és az Igazságügy-minisztérium által 1972 óta ugyancsak évenként közzétett országos vizsgálat (National Crime Victimization Survey) adatai azt bizonyítják, hogy az Egyesült Államokban minden második néger férfi börtönbe kerül valamiért az élete során; hogy a huszonéves korosztályba tartozó négerek közül minden negyedik börtönben van vagy felfüggesztett büntetését tölti; hogy a feketék tizenháromszor gyakrabban követnek el gyilkosságot, mint a fehérek és tízszer gyakrabban más erőszakos bűncselekményt vagy nemi erőszakot. Noha az USA kb. 280 milliós lakosságának csak 13 százaléka fekete, ők követik el a nemi erőszakok és egyéb erőszakos bűntettek felét, az emberölések 60 százalékát. 
Ez alapján több mint ötvenszer nagyobb a matematikai valószínűsége annak, hogy egy néger támad meg egy fehéret, mint a fordítottjának. Ami a nemi erőszakokat illeti, e tekintetben még „sötétebb” a kép: miközben minden második néger férfi fehér nőt erőszakol meg, addig száz fehér erőszak-elkövető közül csak kettő választ magának néger áldozatot. New Yorkban, az amerikai „olvasztótégely” első számú referencia-terepén háromszázszor (!) valószínűbb, hogy négerek bandája erőszakoskodik egy fehérrel, mint az, hogy fehérek bandája támad egy feketére. Nyilván nem függetleníthető az amerikai négerek fokozott bűnözői aktivitásától az sem, hogy minden harmadik néger férfi kábítószerfüggő vagy idült alkoholista.

Az interrasziális bűnügyek összehasonlító vizsgálata azt mutatja, hogy a négerek az általuk elkövetett bűncselekmények több mint felét fehérek sérelmére követik el, viszont a fehérek által elkövetett bűnesetek alig több mint két százaléka irányul feketék ellen. A statisztikai adatok azt a közkeletű alibi-magyarázatot is cáfolják, miszerint a feketék azért támadnak inkább a fehérekre, mert róluk könnyebben feltételezhető, hogy pénzük van, és így ígéretesebb rablási célpontot jelentenek. Márpedig a négerek interrasziális bűncselekményeinek alig 15 százaléka az anyagi haszonszerzés motívumát egyértelműen jelző rablás, míg a maradék különböző súlyú testi sértésből és nemi erőszakból áll össze. Még a néger utcai bűnbandák által elkövetett – és az összes ilyen jellegű bűneset 95 százalékát (!) képviselő – interrasziális bűncselekményeknek is csupán egyharmadát motiválja a pénzszerzés.

Tanulságos képet mutat a (faj)gyűlöletből elkövetett bűncselekmények vizsgálata is. Azt hihetnénk és a média is ezt sulykolja, hogy ezen a téren aztán tényleg a fehérek viszik el a pálmát. A valóság azonban itt is rácáfol a propagandára, és az FBI adataiból az derül ki, hogy a négerek körében átlagosan kétszer nagyobb a „gyűlölet-bűncselekmény” (hate crime) elkövetésének valószínűsége, mint a fehérek között, pedig ez az adat csak a néger bűnelkövetők nyílt, szóbeli megnyilvánulásait vette figyelembe, holott alaposan feltételezhető, hogy az általuk fehérek sérelmére elkövetett, anyagi haszonszerzéssel egybekötött és eszerint minősített bűncselekmények egy részét is „látens” fajgyűlölet motiválta. Mára az a divatos közhely is tarthatatlanná vált, hogy a négerek jobban szenvednek az erőszakos bűnözéstől, mint a fehérek. A tények éppenséggel azt mutatják, hogy a néger bűnelkövetők inkább a fehérek közül választanak maguknak áldozatot, mintsem a fajtabeliek közül.

És hogy a fehérek hogyan reagálnak erre? Természetesen menekülnek a feketék szomszédságából, mint patkányok a süllyedő hajóról. A faji gettósodásnak és de facto szegregációnak ez a folyamata már régóta tart, és a jelek szerint egyre hangsúlyosabbá válik. Csupán egyetlen jellemző példa: 1960-ban Detroit lakosságának 29 százaléka volt fekete, de a bűncselekményekért letartóztatottak 65 százaléka közülük került ki. Az egyre növekvő multirasziális anarchia elől a hatvanas évektől kezdve a fehérek tízezrei menekültek el a városból évente, aminek következtében 1995-re Detroit Amerika fajilag leginkább homogén (ti. néger) nagyvárosává vált. Végül is a Philadelphia, Atlanta, Washington és más metropoliszok (faji) „integrálására” irányuló erőfeszítések nem a fajok harmonikus keveredéséhez, hanem a fehér lakosság csaknem teljes exodusához vezettek.

„A szökés” és a hozzá hasonló amerikai filmek azonban minderről nem hajlandók tudomást venni. Inkább megszöktetik nézőiket. A valóságból. :))